Leleplezés

*** Tudom, tudom, rengeteget csúsztam, nagyon szégyellem is magam emiatt, de szokás szerint az egyetem, majd a laptopom is keresztül húzta a számításaimat, így sajnos az alkotás háttérbe szorult. De, végre itt a vadiúj fejezet! Nagyon remélem, hogy tetszik majd nektek is :) Jó olvasást! ***

Jake

Sam és Emily kicsi házának nappalijában zsúfolódtak össze. Éppen, hogy Paul és Embry közé be tudta magát préselni, míg Seth a kényelmes, puha fotelban terpeszkedett, képén egy elégedett vigyorral szemlélve a többieket. Sam Jake-kel szemben állt, míg Leah és Quil kissé hátrébb húzódtak. A falkavezér sötét pillantása a bensőjéig hatolt, szinte érezni lehetett belőle a kimondatlan szavakat.

- El kell mondanom neki – jelentette ki Jake határozottan, állva Sam pillantását, amely meg sem rebbent. – Nem titkolózhatok előtte a végtelenségig! Hiszen Bella is tudja.

- Tudom Jake, de még akkor is várnod kellene vele. Okosan, és óvatosan kell adagolnod az információkat, elvégre ő nem tartozik a törzshöz, számára mindez teljesen új és félelmetes, nem ismeri gyermekkora óta a legendáinkat. – Sam mély, öblös hangja végigzengett a nappalin. Jake állkapcsa megfeszült tehetetlen mérgében. Ő nem akart várni, minél tovább húzza, annál nehezebb lesz kifogásokat találni, miért nem tudnak úgy találkozni, mint egy rendes szerelmes pár. Ugyanakkor, Sam szava maga volt a színtiszta törvény, hisz ő volt a falkavezér, és neki nem nagyon lehetett ellent mondani.

- Mi lesz, Cullenékkal? – vakkantotta közbe Seth, csillogó szemét izgatottan Jake-re szegezve.

- Mégis, mi lenne? – mordult fel Leah a sarokból, mire bezsebelhetett egy megsemmisítő pillantást öccsétől.

- Jake, semmiképpen nem beszélhetsz Nolának Cullenékról, túl veszélyes lenne. Egyelőre legalábbis – tette hozzá, mikor látta fiatalabb társa hitetlenkedő arckifejezését. – Addig jó, amíg nem tud a vérszívókról.

- De Bella a barátnője, és ő meg Edward… - fintorodott el Jake. – A lényeg, szerintem előbb vagy utóbb rájönne magától is, fix, hogy már most gyanús neki az a kriptaszökevény – ráncolta az orrát.

- Jake, megtiltom, hogy beszélj neki róluk! – Az említett vágott egy kelletlen grimaszt, de lassan bólintott. – Addig van biztonságban, amíg ez így marad. Ugyanakkor, most már őt is meg kell védeni az esetleges, külső vámpírtámadástól. – Leah erre dühösen felhorkant.

- Csodás, újabb bébicsőszködés, nem elég, hogy Bellára is fel kell vigyázni, most már Nolára is? – csikorgatta a fogait, mire Jake felpattant, és dühösen meredt a lányra.

- Ne merészelj így beszélni róla! – Mielőtt elfajulhattak volna a dolgok, Sam erős ujjai markolták meg Jake vállát, nem engedve, hogy az említett nekilendüljön, míg Paul Leaht fogta le. Egy ilyen összezördülésnek sokkal inkább a nappali látta volna kárát, mint a sértett felek, de jobb nem kockáztatni.

- Amíg el nem kapjuk a határnál ólálkodó vámpírt, ő is ugyanúgy védelemben részesül, mint a falka többi tagja. Ezt jobb, ha mindenki már most az eszébe vési, és nem akarok hallani nyavalygást. – Sam néha valóban kemény vezetőnek bizonyult, de ezért is voltak annyira sikeresek. Másfelől, a falka köteles volt megvédeni az egyén bevésődését, még ha az nem is tartozott a törzshöz.

Jake dühösen lerázta magáról falkavezére kezét, és elindult a bejárati ajtóhoz.

- Most meg, hová mész? – kiáltott utána Sam, de a fiú meg sem fordult, csak foghegyről odavetette.

- Nolához! – Azzal becsapódott mögötte az ajtó.

*

Képtelen volt bármire is koncentrálni, egyre csak az járt a fejében, hogy hamarosan újra találkozhatnak Jake-kel! Ruhái már egy csinos kis kupacban sorakoztak a lábánál, amelyeket kivett, majd elégedetlen fejrázás mellett félrehajított. Épp kezdett volna nagyon begurulni, amikor végre rálelt a puha, kék pólóra, amelyet keresett.

- Na végre, megvagy! – rikkantotta boldogan, heves mozdulattal kirántva, újabb halomnyi ruhát zúdítva a padlóra.

Pont végzett az előkészületekkel, amikor meghallotta a csengő éles berregését. Sebesen lerobogott a lépcsőn, leérve viszont direkt kényszerítette magát, hogy ne tépje fel azzal a lendülettel a bejárati ajtót. – Oké, csak nyugi – suttogta, még egyszer elsimítva pár, az arcába lógó kósza hajtincset.

Ott állt, az ajtófélfának támaszkodva, a fekete bőrdzsekijében, és egy egyszerű, barna pólóban, amely természetesen látni engedett minden egyes izmot. Nola nyelt egyet, viszont mielőtt bármit is szólhatott volna, egy fényes fekete szempárral találta szembe magát, és már csak arra bírt koncentrálni, hogy vegyen levegőt.

- Szia! – Jake kitörő örömmel, és egy forró öleléssel köszöntötte a lányt. Nola viszonozta az üdvözlést, a fiú nyakába motyogva. Nehéz volt elengednie, ugyanakkor még csak nem rég óta randiztak, és bár Nola fülig szerelmes volt, igyekezett normális lány benyomását kelteni. – Úgy gondoltam, elmehetnénk sétálni egyet. Mit szólsz? Valamit mondanom kell… – Jake szája mosolygott, de a szeme feszülten csillogott. Igaz, Nola jelenleg annyira el volt varázsolva, hogy semmit nem vett észre belőle.

- Persze, mehetünk – mosolygott boldogan. Nem habozott sokáig, mikor a fiú felajánlotta forró tenyerét, és így, kéz a kézben indultak el az erdő irányába.

Úgy érezte, elájul. Ott helyben, ahol éppen áll. A lábai alig akarták megtartani, és mégis, a bensője azt súgta, nem ment el az ép esze, sőt, mintha a zsigereiben már régóta ott bizsergett volna egy különös megérzés.

- Te jó ég… - emelte tekintetét a vele szemben álló magas, izmos alakra. A fiú fekete szemei aggódva, de türelemmel figyelték, amíg megemésztette a hallottakat és látottakat. Ugyan Jake felkészítette lelkiekben, de élőben látni, teljesen más élményt nyújtott. Kimondottan szürreális. Elsőre el sem akarta hinni, azt hitte hallucinál.  – Szóval, ti… ti… - kereste a megfelelő szavakat, de hangja újfent elakadt. Össze volt zavarodva, nem is kicsit. Minden olyan gyorsan történt. Nemrég még csak szerelmes volt, most meg kiderült, a szerelme valójában alakváltó farkas. Mi jöhet még? Vámpírok? Ha tudta volna, ez a gondolat mennyire nincs messze az igazságtól, talán ott helyben rosszul lesz. Másrészről, furcsa módon nem irtózott a gondolattól, hogy Jake képes átváltozni egy hatalmas farkassá. Nem érzett undort, szimplán sok volt egyszerre ennyi információ. – Te jó ég, ez őrület, tegnap még azt hittem, mindez csak a legendákban meg a rémmesékben létezik, erre ma meg – akadt el újra a hangja, és le kellett ülnie egy kidőlt, mohás fatörzsre. Jake óvatosan mellé ereszkedett, de mikor látta, hogy Nola nem húzódik el, átkarolta a vállát. – És ez a bevésődés, ez… Ez is valamiféle hókuszpókusz? Azt hiszem már semmit sem értek – rázta meg a fejét Nola, mintha ezzel el tudná hessegetni a zavaró gondolatokat.

- Tudom, sok ez így egyszerre, de én úgy gondoltam, jobb minél hamarabb elmondani neked, mert mivel a bevésődésem vagy, nem tudnánk sokáig távol maradni egymástól. Ez pedig azt eredményezi, hogy előbb vagy utóbb, láttál volna furcsaságokat. – Nola megfontoltam bólintott egyet.

- Végül is, igazad van – ingatta fejét bizonytalanul. – Csak tudod, ez így egyszerre, eléggé megrázó, az ember lánya nem éppen erre számít az első randik egyikén. Még mindig nem értem teljesen, hogy lehetséges mindez. Bevésődni? Egész életre párt választani? Eddig még az első látásra szerelemben sem hittem, de azzal meg tudtam barátkozni, elvégre akármilyen képtelenség, megtapasztaltam. De ez… Na nem. Agyrém! A következő az lesz, vámpírok is léteznek – nevetett fel kissé hisztérikusan ezen a képtelenségen. Jake arca megrándult, amit Nola pont megpillantott. Szeme gyanakvóan összeszűkült, míg gyomra öklömnyire zsugorodott. Ez már tényleg túl menne minden határon.

- Vannak dolgok, amelyekről egyelőre tényleg nem beszélhetek – hadarta gyorsan, mielőtt Nola dühös szóáradatot zúdíthatott volna rá. - Mint korábban említettem, a legtöbb legenda valós, és nyitottnak kell lenned, de ennél többet nem árulhatok el, a te érdekedben! Remélem, megértesz! – nézett esdeklőn és bűnbánóan Nola szemébe, aki bizonytalanul pislogott, arca pedig hirtelen elfelhősödött.

- Hát persze! Naná! Te vérfarkas, akarom mondani alakváltó farkas vagy – pattant fel, majd mérgesen túrni kezdte az avart cipője orrával. Jobb, ha nem titkolózol, inkább most zúdíts rám mindent - Nola, maga sem értette, hirtelen honnan áradt szét benne az indulat, de úgy érezte, nem bírja tovább, mentem szétreped a feje ennyi információtól. Hiába látta a saját szemével amit, és bár olyasmit érzett, amiről nem hitte volna, hogy lehetséges, emberi esze képtelen volt egyelőre az elfogadásra. Dühítette ez a titkolózás. Azt persze közli vele, hogy ő micsoda, de egy olyan egyszerű kérdésre, mint, hogy vámpírok vannak-e, nem hajlandó válaszolni. Nevetséges! – Ez tisztára olyan, mint valami beteges összeesküvés elmélet! – fakadt ki tehetetlen indulatában. – A végén kiderül, a nővéremet is magába szippantotta valami eszement szekta! – Üvölteni tudott volna, törni, zúzni, bármit, csak múljon ez a feszítés a mellkasában. Iantha említése nem várt fájdalomhullámot küldött szét minden sejtjében, mire összefonta karjait melle előtt, hogy a kellemetlen lüktetés enyhüljön. Jake aggodalmasan melléje lépett, és óvatosan a vállára helyezte tenyerét, de Nola lerázta magáról, akármennyire is jól esett a forró érintés a vállán.

- Haza akarok menni – kérte ellentmondást nem tűrően, mire Jake csak bólintott, de barna szeme tele volt kimondatlan fájdalommal. Nola tudta, most Jake-et is megbántotta, de időre volt szüksége. Tudnia kellett, ő maga hol helyezkedik el mindebben a képtelen világban.

- Egyvalamit ígérj meg, kérlek – lépett Nola elé Jake, mikor megérkeztek a lány házához. – Amit ma láttál, és hallottál, senkinek nem mondhatod el. A szüleidnek sem, és a barátnőidnek sem. Meg kell értened, hogy a törzs titka a legfontosabb, nem kerülhet illetéktelen kezekbe ez a dolog. Megteszed? – csúsztatta Nola álla alá mutatóujját, finoman maga felé fordítva a borús arcot. Nola pár pillanatig méregette a fiút, majd lassan bólintott.

- Úgysem hinne nekem senki. – Hangjából kiérződött némi távolságtartás, ami szíven ütötte Jacobot, habár Sam előre figyelmeztette, hogy nem biztos, hogy olyan jól fogadja majd a titkot, mint annak idején Bella tette. Sam jól tudta, mi lenne a vége, ha a fiú idő előtt beszélne, de Jake persze hajthatatlannak bizonyult, és most meg is lett az eredménye. – Csak kell egy kis idő – enyhült meg Nola, mikor újra találkozott a tekintetük. Jacobnak kedve lett volna lehajolni, és megcsókolni, de nem szerette volna túlfeszíteni azt a bizonyos húrt, így inkább csak egy lágy puszit nyomott a lány homlokára.

- Csak ne várass sokáig – villantott meg egy félmosolyt, amitől Nola lába akarata ellenére megremegett. Bensője égett a vágytól, hogy a fiú közelében maradjon, de elméje dühösen tiltakozott gyengesége ellen. Nem engedte a büszkesége, hogy a fiú karjaiba omoljon, így egy halvány mosolyt követően megfordult, és belépett a házba.

Jake tudta, Sam rettentő dühös lesz, de nem érdekelte. Most csak az számított, hogy végre Nola is ismerte a titkát. Jobb volt ez így, hagy neki elég időt, hogy feldolgozza, és utána elmeséli az egész történetet. A vámpírokat sem titkolhatják örökké előtte. Elvégre a farkas-lét automatikusan maga után vonta a vérszívókat is. Ugyan Cullenék nem bántottak senkit, viszont nem ők voltak az egyetlenek a környéken. Jake-et aggasztotta az a sok eltűnés, amelyről Seattle-ben hallani lehetett. Éppen ezért, Sam állandó készültségben tartotta a falkát.

Jake nem tudhatta, mit hoz a jövő, de a szíve ugyanakkor szárnyalt, hogy végre meglelte a bevésődését. Minden tökéletes volt… Vagy legalábbis egyelőre annak tűnt.

Bevésődés

***  Ismételten hatalmas bocsánatkéréssel kezdem, amiért ennyit kellett  várni az új fejezetre, de sajnos a nyaram zsúfoltabb lett, mint szerettem volna, valamint az ihlet is ideiglenesen elhagyott. Viszont most, végre itt az új fejezet, amiben új csavarral készültem(remélem nem köveztek meg érte). Remélem nektek is tetszik majd, és kapok pár kritikát :) Jó olvasást! ***

Valójában semmi kedve nem volt az egészhez, de Bella unszolta, hogy mozduljon ki végre otthonról. Mivel tényleg nem volt semmi jobb dolga, és frappáns kifogásokból is kifogyott, így hát nem maradt más választása, mint beülni az ezüst volvóba, amit persze Edward vezetett – Nola nem igazán érette, miért nem Bella régi járgányával mennek.

Nem tette szóvá, így többnyire némán ültek az út alatt, barátnője hiába igyekezett valami beszélgetésfélét kezdeményezni. Nola nem akart bunkón viselkedni, valamiért mégis rettentő kellemetlenül érezte magát, ilyen közelségben a sápadt, fehér bőrű fiúval. Mi is volt az érzés? Viszolygás? Igen, talán ez írja le a legpontosabban, mit is érzett Nola, valahányszor, túl közel került hozzá. Edward ilyenkor összeszorította állkapcsát, szeme pedig furcsa fénnyel villogott.

A kocsi puha zökkenéssel állt meg, ez riasztotta fel merengéséből a lányt. Gyorsan kicsatolta magát, és kikászálódott, az amúgy meglehetősen kényelmes kocsiból.

Tudatosan nem nézett Bella és Edward irányába, tudta jól, hogy most búcsúzkodnak. Tisztára, mintha most látnák utoljára egymást, futott át a kósza gondolat Nola agyán, mire Edward keserűen elmosolyodott, bár ezt a lány nem látta. Nem tudhatta, a vámpírfiú mennyire gyűlölte akár egy percig is magára hagyni Bellát, azt meg végképp nem vette be a gyomra, hogy farkasokkal mászkáljon. Bella viszont nem volt hajlandó lemondani Jacob barátságáról, ugyanis nagyon sokat köszönhetett a bennszülött fiúnak.

- Gyere, Nola! – mosolygott barátnőjére, miközben elindultak a rezervátumba vezető ösvényen. Az erdő harsogó zölddel vette körbe őket, lábuk puhán belesüppedt a nedves talajba, minden idillinek, szinte tökéletesen békésnek tetszett.

- Szóval, miért is ragaszkodtál annyira, hogy veled jöjjek? – sandított Nola a mellette ballagó, mahagóni hajú lányra. Bella szív alakú arca felvidult a kérdés hallatán.

- Meglepi! Majd meglátod – kacsintott. Meglepetés? Tudta, Bella utálja a meglepetéseket, erre most mégis ő szervez egyet? Hogyan is van ez? Látva a hirtelen zárkózottá váló arcot, Bella gyorsan magyarázni kezdett.

- Nyugi, semmi komoly, csak gondoltam örülnél, ha megismerhetnél pár új arcot. – Szóval innen fúj a szél. Nola szociális viselkedése nővére eltűnése óta rettenetesen visszaesett, alig járt el otthonról, így új barátságokra sem tehetett szert. Nolát meglepte, hogy pont Bella akarja belerángatni valami buliba, holott ha valaki, hát a másik lány volt híres róla, mennyire nem szereti a partikat.

- Hát jó, de ajánlom, hogy megérje, az a meglepi! – bökte oldalba könyökével Bellát, aki örült, hogy Nola kezd kissé felengedni. Bella megkönnyebbülten fellélegzett, remélte, hogy Nola nem zárkózik majd be újra.

A további utat kedélyesen beszélgetve tették meg, akkor ocsúdva csak fel, mikor kiléptek a partra. A távolban már összeverődött egy nagyobb társaság, volt, aki uszadékfát gyűjtött a parton, és szép, rendezett halomba rakta egy kövekkel elkülönített körbe. Szóval Bella tényleg valamiféle bulira rángatta el. Hát ez érdekesnek ígérkezik, döntötte el magában Nola. Hamarosan odaértek, mire egy fiatal fiú szaladt eléjük, szélesen vigyorogva.

- Bella! Örülök, hogy eljöttél – Az izgatott fiú tekintete ekkor Nolára vándorolt, és kíváncsian végigmérte. A barna hajú lány észbe kapott, mire gyorsan bemutatta barátnőjét.

- Seth, ő itt Nola Wendal. Nola, ő Seth Clearwater. – Seth szélesen vigyorogva kezet rázott a másik lánnyal.

- Hello Nola, üdv a rezervátumban! Nem rossz mi? Épp tábortüzet készülünk gyújtani, gyertek! Kaja is lesz, feltéve, ha a többiek nem falják fel azonnal – nevetett vidáman, majd visszasprintelt a társaihoz, akik épp nagyban hahotáztak valamin. Nola nyelt egyet, de azért követte Bellát. Olyan sokan voltak! Még jó, hogy ők nem tudnak a nővéréről, remélte, hogy elkerülheti a kellemetlen, és fájdalmas kérdéseket. Talán Bella ezért is ragaszkodott hozzá, hogy ide jöjjön, mert így kiszakadhat egy kicsit a megszokott környezetéből, ahol minden második ember sajnálkozó pillantásokkal illette, akárhova ment. Figyelemelterelés. Muszáj lesz megköszönnie majd a lánynak.

- Nyugi, mind nagyon jó fejek! – szorította meg Bella barátnője karját finoman, látva arcán a feszültséget. - Ja, és Emily! Őt ne bámuld meg… - Nola épp rá akart kérdezni miért, de már nem maradt rá lehetősége, mert ekkor Bella felemelkedett mellőle. Egy nagydarab, rézbőrű fiú kapta fel, és pörgette meg, boldogan nevetve.

- Bella! Örülök, hogy látlak! – Mély hangjától libabőrös lett a karja. Gyönyörű volt, már, ha lehet ilyet mondani egy fiúra. Magas, pont úgy, és annyira izmos, amennyire Nolának az tetszett. Ugyanakkor a gyomra fájdalmasat rándult, hisz biztosra vette, hogy soha nem lehet esélye nála. Mikor Bella lába ismét szilárd talajt ért, a lány újra Nola felé fordult.

- Jacob, ő itt Nola Wendal, jó barátnőm. Nola, hadd mutassam be neked Jacob Black-et, aki… - Bella mondandója nem számított többé, mert ekkor a fekete és a magahóni szempár találkozott egymással. Megtörtént. Mintha hirtelen kivilágosodott volna, és az élet értelme sem lett volna már titok kettejük számára. Többé nem a gravitáció kötötte őket a Földhöz, hanem a másik. Egyszerre volt megrázó, és a legszebb élmény a világon. Nola arra eszmélt, hogy alig kap levegőt, karja önkéntelenül nyúlt Jacob felé, aki mintha a lány tükörképe lenne, ugyanígy cselekedett. Amikor ujjaik összeértek, szikrák pattantak mindenfelé. Természetesen valójában semmi ilyesmi nem történt, de ők mégis úgy érezték, mintha a másik bőre elektromossággal lenne töltve, és csak arra várna, hogy ez az energia felszabaduljon, de ehhez ők ketten kellenek. Csakis ők, és semmi más.

Bella távoli hangja riasztotta őket fel a kábulatból, hogy ismét feleszméljenek a külvilágra. Nola oldalra pillantva döbbent arcú barátnőjével nézett farkasszemet. Csak ekkor fogta fel, hogy szíve vadul zakatol mellkasában.

- Ez.. Mi történt? – nézett vissza Jacobra, aki még mindig őt bámulta, arcán többfajta érzelem váltogatta egymást.

- Bevésődés… - suttogta, közelebb lépve a lányhoz. Tényleg mintha egy mágnes két pólusa lettek volna, úgy vonzották a másikat.

- Mi az a bevésődés? – Nola semmit sem értett, de azt felfogta, hogy szerelmes. Első látásra. Sőt, ez több mint szerelem. De tényleg megtörténik mindez? Nem csak álmodja? Minden szürreálisnak tetszett, teljesen össze volt zavarodva.

- Mindent elmondok, ígérem, de most gyertek velem – mondta végül Jacob, és szorosan Nola mellett sétálva elindultak a többiek felé. Az egyik nagydarab férfi - később kiderült, ő Sam -, észrevette kettejüket, és felvonta vastag szemöldökét. Az arca arról árulkodott, sejti, mi folyik itt.

Nola össze volt zavarodva, nem tudta hová tenni az eseményeket, minden túl gyorsan történt. Szinte fel sem fogta a csapatnyi indián fiút, számára csakis és kizárólag Jacob létezett. Hihetetlen, hogy eddig nem találkoztak, pedig Bella egyik legjobb barátja a fiú, és most meg ez…

Ekkor egy kedves nő lépett Nola mellé, és hatalmas muffinnal kínálta. Nola zavartan pillantott rá, és elborzadva látta a szép arcon húzódó sebhelyet, amely eltorzította a nő gyönyörű mosolyát. Szerencsére időben eszébe jutott Bella figyelmeztetésére, miszerint ne bámulja meg Emilyt, Sam menyasszonyát.

- Szerbusz! Kérsz epres muffint? Amúgy Emilynek hívnak – nyújtotta Nola felé szabad kezét, amit a lány bágyadtan mosolyogva megrázott. – Bella említette, hogy jössz, már nagyon vártunk! Mindig öröm új arcokat megismerni. – Emily közvetlen stílusa meglepte Nolát, de örömmel töltötte el, érezte, ahogy lassanként feloldódik a gyomrából az ideges görcs.

- Szia, én pedig Nola Wendal. Egyet megkóstolok, köszönöm – vett le a tálról egy méretes sütit, amit aztán majszolni is kezdett, bár tekintete és gondolatai minduntalan Jacob felé vándoroltak vissza. Észrevette a fiút, aki épp a nagydarab Sammel beszélgetett, a társaságtól valamivel hátrébb húzódva. Valami azt súgta neki, róluk van szó, de halvány lila gőze nem volt, mi is történik valójában.

- Jacob mindjárt visszajön – követte Nola pillantását az idősebb nő, majd átkarolta fiatalabb társa vállát, finoman húzva őt a tábortűz irányába.

- Öö, oké, persze, én… - kezdett dadogni Nola, arca pedig bíborvörösre gyúlt zavarában. Hát ennyire nyilvánvaló lenne, amit érez? Inkább harapott egy nagyot a szuper-muffinba, hogy zavarát leplezze, de amint megízlelte a süteményt, szeme elkerekedett. – Ez isteni! – nyögte ki, mikor le bírta nyelni a falatot. Emily jókedvűen felnevetett.

- Reméltem, hogy elnyeri majd a tetszésedet! Gyere, ismerd meg a többieket is. – Így hát Nolának nem volt választása, követte a nőt a „tömegbe”, ahol Bella már beszédbe is elegyedett a korábbi, fiatal sráccal, Seth-tel. A fiú, aki korát meghazudtoló izmokkal rendelkezett, most újra kiszúrta az Emily mellett ácsorgó lányt, és vadul integetni kezdett neki. Nem volt mit tennie, odasétált hát hozzájuk, gyorsan kimentve magát Emilynél, aki mosolyogva bíztatta, menjen nyugodtan.

- Nola! Na, hogy tetszik a partunk? Klassz mi? Elvileg hamarosan lesz tábortűz is, ha Paul végre meg bírja gyújtani a rakást – Nola udvariasan bólogatott, bár való igaz, a part tényleg csodásan festett, főleg az alkonyi napsütésben.

- Igen, gyönyörű, nagyon tetszik itt. Lehet gyakrabban kéne lejárnom erre a szakaszra – mosolyodott el halványan.

- Annak én is örülnék. – A mély hang gazdája Nola mellé lépett, olyan közel, hogy a lány szinte érezte a testéből áradó hőt, míg illata zavarossá tette gondolatait. Nem mert ránézni Jacobra, arca szinte lángolt, mire Seth felvihogott, és belebokszolt barátja vállába.

- Hát ezt jól kifogtad haver! Mázlista vagy! – Jacob arca egy pillanatra elfelhősödött, mire Seth abbahagyta a hahotázást, és inkább odébb sétált, pár másik fiatalabb társa irányába, akik most Bellát ugratták.

- Ezt nem igazán értem – pillantott fel Nola a mellette várakozó fiúra. – Mi történik? Mi ez az egész? – Jacob lepillantott rá. Tekintete ellágyult, ahogyan a lányhoz beszélt.

- Gyere velem, hamarosan minden a helyére kerül. Viszont mielőtt bármit is mondanék, valamit tudnod kell. Ebben a Világban, nem minden az, aminek elsőre látszik. Bizonyos dolgok, nem csak a legendákban és mesékben léteznek. Arra kérlek, legyél nyitott. – Szavai nem nyugtatták meg Nolát, de igyekezett nyugodtan tartani az arckifejezését, habár belül majd szétfeszítették a kérdések. Az egész nap szürreális fordulatot vett, és még csak nem is volt vége. Sőt! Pont, hogy most kezdett igazán érdekessé válni.

A tábortűz hamarosan fellobbant, a kis csapat tagjai pedig lassanként elfoglalták a helyüket az uszadékfából kialakított ülőalkalmatosságokon. Nola és Jacob egymás mellé ültek le, de egyikőjük sem mert egyelőre közvetlenebb lépéseket tenni, egyszerűen csaj jó volt ott ülni. Ahol karjuk összeért, mintha kis szikrák pattantak volna, borzongató melegséget hagyva maguk után. Nola nem tudtam, mit fog tenni, ha nem láthatja majd a fiút, egyáltalán azt sem érette, mi ez a különös vonzalom kettejük közt. Hiszen most találkoztak elsőre, és mégis, mintha már ezer éve ismernék a másikat. Felfoghatatlan volt, hogy félszavakból is tökéletesen megértik egymást.

Sam épp egy anekdotát mesélt a gyerekkorából, amihez aztán csatlakozott Emily is, majd sorra a többiek, míg a hangulat a tetőfokára hágott, és a legtöbben majd lefordultak a hahotázástól rögtönzött ülőalkalatosságaikról. Nola udvariasan mosolygott, néha valóban szívből nevetett, de nem tudott másra gondolni, csakis arra, milyen közel ül hozzá Jacob. A magas fiú is így érezhetett, mert arca feszes mosolyba fagyott, de látszott rajta, gondolatai egészen másfele kalandoznak. Valamivel később, amikor már leszállt az éjszaka, és kigyúltak a csillagok, Jacob váratlanul felállt, és a kezét nyújtotta Nolának, aki pillanatnyi habozást követően, tenyerét a fiú forró markába csúsztatta.

- Mondd, Nola, hallottál már a Quileute legendákról? – mikor látta, hogy a lány bizonytalanul ingatja a fejét, elmosolyodott. Kicsivel távolabb vonultak a csapattól, így nyugodtan tudtak beszélgetni. Jacob egy puha pokrócot terített kettejük vállára, hogy akkor se fázzanak, amikor távolabb sétálnak a tűztől. Ennek eredményeképp vállaik szorosan összesimultak, jóleső borzongást váltva ki a lányból. – Ezek a legendák arról mesélnek, hogy valaha az őseink a farkasokkal álltak rokonságban. – Nola meglepetten, és kissé értetlenül nézett fel rá.

- Ezt nem igazán értem. Mármint, érdekesnek hangzik, de ez hogyan lehetséges? – hangja bizonytalanul elhalt, majd félrenézett. Nem tudta hová tenni ezt a különös mesét. Jacob egy darabig hallgatott, aztán belekezdett.

- Tehát, ez a legenda azt regéli, hogy az egyik ősünk, képes volt farkassá változni, amikor baj fenyegette a törzset. Alakváltónak is hívják. Úgy tartják, ő hozta létre a későbbi quileute törzset, és így, ez a különös képesség később apáról fiúra szállt. Ennek az örökségnek hála, ő közülük kerültek ki a leghatalmasabb szellemi vezetők, akikre népünk máig büszke. – Nola hátán valamiért felállt a szőr, ahogy a fiú hangját hallgatta. Mindig is érdekelték a legendák, de erről még soha nem hallott.

- És ki volt az ellenség? – csúszott ki a száján, holott eredetileg nem ezt akarta kérdezni. Nem tudta, mennyit hihet el ebből a furcsa sztoriból, ami valamiért a vérfarkas legendákat juttatta hirtelen eszébe, pedig nem hitt az efféle rémtörténetekben.

Jacob arca egy pillanatra elfelhősödött, bár Nola nem volt benne biztos, jól látta-e. – Hidegeknek hívták őket. A legenda szerint ezek a hidegek, a farkasok ellenségei voltak, mert amikor megjelentek, csak pusztulást hagytak maguk mögött. Ők voltak a halál hírnökei, és mindenki rettegte a nevüket, egyedül az alakváltó leszármazottai vehették fel velük a harcot. – Jacob hangja egészen sötétté változott, ahogya a mesélés végére ért.

- Nagyon érdekes történet… - ingatta fejét Nola. – Még soha nem hallottam róla. Hidegek? De miért, pont hidegek? – töprengett hangosan, mire megérezte, hogy Jacob válla és karja idegesen megfeszül. – Mi a baj? Jól vagy? Ha fázol, visszamehetünk a tűzhöz – intett a hátuk mögé, habár a fiú bőre tűz forrónak érződött, még a ruháján keresztül is. Jacob megrázta a fejét. – Nincs semmi baj, jól vagyok. – Szeme csillogott, ahogyan Nolára nézett. A lány gyomra lesüllyedt, aztán újra felugrott a torkába, szíve pedig hevesen verdesni kezdett, mint egy kalitkába zárt, ideges madárka.

- Oké… - halt el a lány hangja, az idő pedig újra megfagyott körülöttük. A pillanat szertefoszlott, amikor Bella kocogott melléjük. – Ne haragudjatok, hogy megzavarlak benneteket, de Edward telefonált, hogy értem jön. Gondoltam, megkérdezem, hogy haza vigyünk-e – nézett Nolára. A kérdezett elsőre alig találta meg a hangját, majd először felpillantott a szálfaegyenesen álló, némán várakozó Jacobra, aztán vissza Bellára.

- Azt hiszem, elfogadom a fuvart, eléggé elfáradtam – Jacob arcán csalódottság suhant át, de nem tette szóvá. Bella bólintott, majd megfordulva visszasietett a tábortűzhöz, ami már nem lobogott akkora lánggal. Nola észre sem vette, hogy ilyen sok idő telt el.

- Ha gondolod, én is szívesen hazaviszlek – Nola felmosolygott rá.

- Nagyon kedves vagy, de majd máskor – mondta, pedig minden sejtje sikítozva ellenkezett a mondandójával.

- Holnap tudnánk találkozni? – kérdezte gyorsan Jacob, miközben elindultak vissza a többiekhez. Nola szíve még hevesebben kezdett verni, a keze pedig megremegett, ahogy kisimította arcából a haját.

- Holnap nem érek rá, de hétvégén, mondjuk szombaton? – Jacob arca kivirult az örömtől, szeme boldog fénnyel kereste Nola tekintetét.

- Amúgy is tartozol még nekem, némi magyarázattal – emlékeztette a fiút, aki észbe kaphatott, és a boldog fényt idegesség árnyékolta be.

- Igazad van. Ígérem, mindent megmagyarázok idővel, de addig is, kérlek, ne mászkálj el otthonról egyedül. – Nola furcsa fintort vághatott, mire a fiú szabadkozva hadarni kezdett. – Tudod, milyen a mai világ, bárki megtámadhat, meg ilyesmi – Nola ekkor jóízűen felkacagott, mire a fiú arca elvörösödött.

- Tudok magamra vigyázni, de aranyos az aggodalmad, és ígérem, nem mászkálok el egyedül, sötétben otthonról – mosolygott fel Jacobra a lány, akit szinte mintha kicseréltek volna. Visszaérve, Nola elbúcsúzott mindenkitől, Jacobot hagyva utoljára, aki nem akaródzott elengedni a lány kezét. 

Kicsivel később, Nola ismét Bellával az oldalán indult vissza az országúthoz, ahol a jól ismert Volvo, és sofőrje már várta párosukat. Edward arcán fájdalmas grimasz ült, és kimondottan megkönnyebbültnek látszott, amikor végre a karjába zárhatta Bellát. Nola gyorsan becsusszant a hátsó ülésre, ahol gondolataiba merült.

Tényleg megfeledkezett a gondjairól, de amikor Bellával újra Edward kocsijában ültek, elfogta a lelkiismeret furdalás. Nővére szinte eszébe sem jutott, és ez frusztrálta, rosszul érezte magát. Úgy érezte, elárulta Ianthát, és mégis, képtelen volt elfelejteni Jacob Black perzselő tekintetét, mély hangja lágyságát, bőre forróságát. Amikor behunyta szemeit, ismét maga előtt látta, orrában érezte erdőillatát, mintha tényleg ott lenne vele. Akkor is a rézbőrű fiúra gondolt, amikor végül este bebújt az ágyába, és hagyta, hadd ragadja magával az álom.

Álom csupán?

*** Kedves olvasók, itt az új fejezetem, melyben teljesen új, de szintén fontos szereplőt/szereplőket ismerhettek meg. Jó olvasást! ***

*** Amerika - Washington állam - Forks ***

A csendes kisváros álmosan terült el, dús erdősségek közt megbújva. Az eső, mint szinte minden nap, most is halkan szemerkélt. Az éjjeli vihar erősen megtépázott fákat hagyott maga után, mintegy emlékéül. Mindenki aludt, kivéve egyvalakit. Egy tizenhét éves forma lányt, aki az ablak alatti heverőn kuporgott, és kibámult a vigasztalan éjszakába. Nola fázósan gömbölyödött össze, de nem akart visszafeküdni a biztonságot, valamint meleget ígérő paplan alá. Álma, mely oly valószerű volt, hogy mindannyiszor beleborzongott, akárhányszor eszébe jutott, nem hagyta nyugodni. Nem volt tiszta álom, sok elmosódott folt vibrált benne, de az ereje, a fájdalom és a tömérdek érzés, ezek felkavarták. Tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy nővérével álmodott, aki már lassan egy éve tűnt el, de még mindig semmit nem hallottak róla.

- Hol lehetsz – hajtotta homlokát a hűvös ablaküvegnek. - Nem haltál meg, érzem, tudom! - suttogta bele az éjszaka némaságába. A szülei teljesen le voltak taglózva, beleroppantak, hogy elvesztették egyik lányukat, biztosak voltak benne, hogy emberkereskedők, vagy gyilkosok áldozatául esett Iantha. Az iskola is teljesen felbolydult a hírre, hogy egy egész osztálynyi gyerek tűnt el Európában. A rendőrség alapos kivizsgálást ígért, de semmit nem találtak, semmiféle nyom nem utalt rá, mi történhetett. Még az európai hatóságokat is bevonták a nyomozásba, mégsem lett semmiféle eredmény. Arra gyanakodtak, olyan baleset érte őket, amiben minden bizonyíték megsemmisült, de csak találgattak. Az érintett családok petíciót indítottak, igyekeztek összetartani, hogy az eredmények előrébb haladjanak, de ahogy múlt az idő, a csalódottság, és kétségbeesés is úgy nőtt. Az iskola is csendesebb lett a megszokottnál, a hírt követően egy hétig gyászoltak, fekete lobogók kerültek fel a falakra, és minden nap, órák előtt egyperces csönddel adóztak az eltűntek emlékeinek, amikor már valóban nem tűnt úgy, hogy lehet még remény. Rettenetesek voltak azok a hetek. A hír, az igazgató arca, ahogy behívatta őt és szüleit, majd amikor közölte velük a rettenetes újságot, édesanyja elsápadó arca, apja halványszürke vonásai, mindez olyan élesen égett bele képzeletébe, hogy tudta, örökké emlékezni fog mindenre.

 Nola hiába próbálta bíztatni szüleit, hogy még van esély, akármikor előkerülhet nővére, a remény lassan benne is szertefoszlott. Egyedül ezek a baljós álmok mutatták, hogy valami mégis történik, amiről ők egyelőre nem tudnak, de ott van, létezik.

Borzongva fordult végül el az ablaktól, hogy visszabújjon a meleg takaró alá. Az éjjeliszekrényen álló órára pillantva megállapította, hogy hajnali négy óra múlt, de kételkedett benne, hogy képes lenne még aludni, annyira felzaklatták az elméjében kavargó képek. Valahogy mégis álomba merült, de ezúttal a néma, megnyugtató sötétség fonta körbe lényét. Fájdalmasan rövid idő elteltével megcsörrent a vekker.

- Utálom ezt a... - morogta, miközben egyik keze kinyúlt a paplan alól, majd jobbára lelökte a szerencsétlen szerkentyűt, mialatt a gombokkal küzdött.

Kikászálódott az ágyból, és becsoszogott a fürdőjébe.

- Uramatyám! Mint akit megtéptek - nyögte a tükörképére bámulva, ahonnan egy álmos, karikás szempár nézett vele farkasszemet. Világosbarna haja kócosan meredezett minden égtáj felé, és Nola tudta, itt csakis a hajvasaló segíthet. Gyorsan lezuhanyozott, azt követően pedig rendbe tette az oroszlánsörényt amennyire tudta.  Egy szintén gyors reggelit letudva, már lenn is volt a garázsban. A szülei alig voltak az utóbbi időben otthon.

Apja, a munkájába temetkezett.  Seattle-i lakásukban töltötte a hétköznapokat, ahonnan irányította a cégét, míg édesanyja korán elment a Forksi ruhaboltba, amelynek a vezetője volt. Vagyis Nola, ideje java részét magányosan, és barátaival töltötte.  Az elmúlt egy évben kezdtek eltávolodni egymástól a szüleivel, ritkán beszélgettek. Közös program is csak hébe-hóba adódott, hisz olyankor az űr, ami fájdalmasan emlékeztette őket Iantha hiányára, még erőteljesebben jelen volt köztük.

Nola az eltelt idő alatt kialakította a saját kis szokásait, hogy a fájdalomról, és kétségbeesésről elterelje a figyelmét, de néha mégis erőt vettek rajta. Habár kellemetlenséggel járt, mindig várta a furcsa álmokat, melyek nővéréről szóltak. Ekkor tudta ugyanis, hogy valahol, valahogyan létezik a lány, de ezekről a különös látomásokról, ahogy ő nevezte, szüleinek nem beszélt, hisz tisztában volt vele, csak még jobban felzaklatná őket. Egyelőre megtartotta őket magának. Talán egyszer megosztja legjobb barátnőjével. Ő, talán megérti. De még nem jött el az ideje.

A garázsba leérve, szeretetteljesen simított végig a kocsija oldalán, majd beszállt, és kényelmes tempóban elindult az iskola irányába. Ott a szokásos parkolójába állt meg, majd kiszállva becsapta mögött az ajtót, hogy aztán azonnal dühösen szitkozódni kezdjen, ugyanis az eső elkezdett szakadni, ő pedig ekkor jött rá, hogy az esernyőjét otthon hagyta. Kapucniját arcába húzva rohant be az épületbe. Remek, remélem eláztak a könyveim, dohogott magában szarkasztikusan. A szekrényéhez trappolt, és mikor sikerült nem kis nehézségek árán kinyitnia a rozzant lakatot, végre megszabadulhatott terhétől, hogy másikat vegyen magához. Utálta a hétfőket, teljes szívéből, főleg, hogy matekkal kezdett. Szerencsére az iskola elég jó gondolatelterelőnek bizonyult, még ezekben a nehéz időkben is.

Kissé mogorván lépett be a terembe, ahol már majdnem minden padban ültek a vidáman, egymással viccelődő osztálytársai. Lezöttyent saját helyére középtájon, majd miután előpakolta cuccait, elővette kedvenc könyvét is. Addig sem unatkozott, és nem gondolt nővérére sem annyit.

Hallotta a szék csikordulását a maga melletti padsorból, ami azt jelentette, szomszédja is befutott. Hiába minden erőfeszítése, nem tudott a könyvre koncentrálni, egyfolytában az álma jutott eszébe. A sejtjeibe hatoló kín, a forróság, és a szívfájdalom, hogy képtelen segíteni Ianthának. Lemondó sóhajjal csukta be a könyvet, és felpillantott. De mielőtt még hosszasabban elgondolkozhatott volna, Lena vágódott be melléje lihegve.

- Nem igaz! Már megint elaludtam - dohogott miközben előszedte a cuccait.

 - Mi lenne, ha mondjuk előbb feküdnél le legközelebb? - javasolta Nola ártatlan arccal. Hát, igen. Lena. A kissé duci, de mindig vidám lány volt Nola egyetlen mentsvára a nehéz napokon, bármikor képes volt megviccelni a lányt.

- Bah! Ugyan! Gyárilag vagyok hibás, hisz tudod - vihogta a másik lány. Erre Nola is elmosolyodott, de mielőtt jobban belemerülhettek volna a viccelődésbe, belépett a tanár. Mr. Smith hangos puffanással ejtette a tanári asztalra a naplót, majd egy gonosz vigyorral az osztály felé fordult.

- Jó reggelt mindenkinek! Nos. Úgy gondoltam, kezdhetnénk a napot egy kis röppentyűvel. Bizonyára mindenki kellően érti az anyagot, és nem lesz gond – fojtott, valamint hangos nyikkanások, hördülések, nyögések, és tiltakozó kiáltások hagyták el több tanuló száját e szavak hallatán.

- Jaj neee! - nyafogta Nola is, fejét a padra ejtve, amin hangosan koppant. Már csak ez hiányzott. - Semmit nem tudok - nyögte panaszosan, majd kínlódva felemelte fejét, hogy szembenézhessen a rettenettel, amit matekdogának hívnak.

Valóban rettenetes volt, alig tudott pár kérdésre válaszolni.

- Öregem, ez a teszt rettentően szívás volt! – sóhajtotta Lena, mikor óra után egymás mellett, jócskán megtépázott jókedvvel távoztak a teremből.

- Az. – Nola nem akart belemenni a részletekbe, így csak némán bólogatott, néha pedig helyeselt barátnője szitokáradatára. Morcosan sétáltak szekrényeikhez, ahol Lena kimentette magát, majd elsietett a mosdók irányába, így Nola egyedül maradt. Dühösen hajigálta be könyveit, jókora döndülésekkel hívva fel magára nem egy évfolyamtársa figyelmét. Voltak, akik csak egy pillanatra méltatták, mások meg vihogva összesúgtak, amikor elhaladtak mellette, de Nola egyiket sem vette észre, dühe annyira elhomályosította elméjét.

- Gyűlölöm ezt a... - morogta, amikor hirtelen kuncogást hallott a háta mögül. Megfordulva Bellával találta szembe magát, az oldalán pedig ott feszített Edward Cullen. Nola zavartan csapta be szekrényét, és intett félszegen másik barátnőjének. Remek, most totál hülyét csinált magából kettejük előtt. Edward biztos tiszta dilisnek nézi. Valamiért, mindig zavarban volt a fiú közelségében. Nem volt belezúgva a legtöbb lánnyal ellentétben, csak nagyon furcsa, megfoghatatlan, kissé kellemetlen érzések fogták el. Viszont Bellát kedvelte.

- Hadd, találjam ki! Ismét nem sikerült a matekdoga - nézett együtt érzően a megsemmisülten ácsorgó Nolára. – Mondtam, hogy bármikor nyugodtan szólj, és segítek, vagy akár Edward is – dőlt a fiú oldalának, aki birtoklóan fonta karját a lány derekára. Olyan szép pár voltak, gondolta Nola fájdalmasan, és elfordult, hogy ne kelljen a szemükbe néznie. Ma nagyon labilis lelkiállapotban találták meg.

- Hát, nem. Anyámék kicsinálnak, ha megtudják. Bár bizonyára nem is fogja őket érdekelni… – tette hozzá suttogva, de Edward meghallhatta, mert összeráncolta homlokát, bár ezt Nola már megszokta. A fiúnak döbbenetes hallása volt.

- Hiába járok koreptanárhoz, úgy látszik semmi haszna. - Fancsali képe mosolyt csalt még Edward arcára is. - Kár a pénzért! - csóválta meg fejét Nola.

- Ugyan már! Ennyire csak nem rossz a helyzet! Ez most nem sikerült, de még semmi sincs veszve, ki tudod javítani. A végén még kiderül, hogy tők jó lett. - Nola ezt szerette annyira Bellában. Képes volt meglátni a dolgok pozitív oldalát, még a legreménytelenebb helyzetekben is. Nem tudta, mi lett volna vele, ha Lena és Bella nem lettek volna.

- Remélem, igazad lesz! - Ekkor megszólalt a csengő. - Bocsi, sietnem kell törire. Majd ebédnél találkozunk! - azzal elsietett az épület másik végébe. Út közben összefutott barátnőjével, aki – mintha mi sem történt volna - vidáman csacsogott valamiről.

Az ebédszünet, valóságos megváltásként jött el. Nola, Lenával együtt sietett be az étkezőbe, ahol már jókora tömeg kezdett felgyűlni. Míg a sorban álltak, a lány Bellát kereste tekintetével, de nem látta sehol egyelőre.

Nola sajnálta, hogy Bella nem lehet évfolyamtársa, ugyanis nagyon kedvelte a lányt, amióta csak ide költözött. Mindig segítettek a másiknak, főleg akkoriban volt Nola nagy segítsége Bellának, amikor Edward elhagyta. Abban a szörnyű időszakban, gyakran nyújtott támaszt Bellának, majd a lány jó három napra eltűnt, és amikor újra előkerült, Edward ismét vele volt. A fiú, ha lehet, még védelmezőbben viselkedett szerelmével, de Nola ezt szerette bennük annyira, habár nem igazán értette a történteket, minden estere, nem feszegette.

Mindig meg kellett állapítania, mennyire tökéletesen összeillenek, még ha Bella nem is érezte néha így, ugyanis párszor hangot adott kételyeinek. Ilyenkor Nolán volt a sor, hogy biztosítsa az ellenkezőjéről.

Nola azon kapta magát, hogy Cullenék asztalát bámulja, már vagy jó tíz perce, és meg sem hallotta, amikor Lena kérdezett tőle valamit.

- Hahó, csajszi! Föld hívja, Nolát! - lengette karját Nola arca előtt, hátha felfigyel rá, az említett.

- Hm? Jaj, ne haragudj Lena, én csak... - kezdett bele, de barátnője legyintett.

- Mindegy, csak annyit kérdeztem, nincs-e kedved eljönni velünk ma délután vásárolni. - Nolának semmi kedve nem volt vásárolgatni, így csak félszegen megvonta a vállát, és egy bocsánatkérő félmosolyt küldött barátnőjének. Lenának volt egy kisebb baráti köre, de Nola velük soha nem tudott olyan mély ismeretséget kialakítani, mint szerette volna. Talán ha Iantha… Nem, erre most nem akart gondolni, nem szabad!

- Azt hiszem, ma nem fog menni. Matekot kellene tanulnom, meg törit, és... - Hirtelen megbicsaklott a hangja, miközben egész testét jeges borzongás járta át. Az elméjébe tolakodó kép, pontosabban érzés letaglózta. Úgy érezte, a feje mentem kettéreped, és a tüzes kín elviselhetetlenül égette, majd meglátta Őt. A nővére dühös arcát. Aztán a kép szertefoszlott, és csak halvány töredékeket volt képes felidézni. Nola úgy érezte, egy örökkévalóságnyi idő telt el, de a valóságban mindez pár másodperc alatt zajlott le. Nappal ritkán akadtak ilyen „látomásai”, de ez volt minden eddigi közül a legerősebb. Igyekezett mélyeket lélegezni, hogy lenyugtassa hirtelen őrült iramban zakatoló szívét.

Az éles székcsikordulásra összerándult. Oldalra kapva a fejét meglepetten vette észre, hogy Edward őt nézi. Arca elsötétült, megfejthetetlen kifejezéssel méregette a lányt, aki nem bírta sokáig ezt az átható tekintetet, és inkább elkapta a tekintetét. Vajon, mi üthetett a furcsa fiúba?

Ez a nap kezdett egyre különösebb fordulatot venni.

Viszont úgy tűnt, Lena és a többiek semmit nem vettek észre abból, ami nemrég lezajlott Nolában. Mikor legközelebb ismét visszapillantott Cullenék asztala felé, látszott, hogy a legtöbbjük arcán feszültség tükröződik, de mielőtt Nola jobban belemerülhetett volna a rejtélybe, a különös testvérek egy emberként álltak fel, majd kisiettek az ebédlőből. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy Bella nem volt velük. Vajon hová tűnhetett?

- Furcsa egy család - motyogta alig hallhatóan. Bár ismerte Bella révén valamennyire a Cullen testvéreket, eddig szinte csak Edwarddal váltott néha pár szót. Lehet, mégis el kellene mennie a lányokkal vásárolni, addig is eltereli a figyelmét.

- Lena, mikor indulnátok vásárolni? - Barátnője arca felvidult a kérdés hallatán.

- Úgy három körül tervezzük, az neked is megfelel? Jaj képzeld, nem is meséltem, a múltkor láttam egy eszméletlen édes rucit, feltétlenül látnod kell! - Azzal belekezdett, részletesen ecsetelni, pontosan hogyan is néz ki az illető ruhadarab és, hogy mennyire méltányos áron adják, a kiárusítás miatt. Régebben, Nola is lelkesen bekapcsolódott volna egy hasonló beszélgetésbe, de most csak csendben hallgatta barátnője duruzsoló hangját. Örült, hogy valami kicsit elvonja figyelmét a fájdalmas emlékképről. Már, ha emlékképnek lehet olyasmit mondani, amit az ember igazából meg sem tapasztalt. Próbálta elhessegetni a rémes érzést, amitől felkavarodott a gyomra, így inkább félretolta ebédje maradékát.

Ugyanakkor, lelkiekben próbált felkészülni, hogy valahogyan ezt a napot is túlélje.